A fejlesztő biblioterápiáról
A biblioterápia kifejezésben összekapcsolódik a két fogalom, a könyv és a gyógyítás. „A biblioterápia nem jelent mást, mint tudatosítani és módszerré alakítani át saját tapasztalatunkat, élményeinket és mindazt, ami észrevétlenül valósult meg eddig” - mondta egy interjúban Oláh Andor, a biblioterápiát alkalmazó hazai orvosok egyike. Valóban arról van szó, hogy mindazt a tapasztalatot, amit a könyvek, az olvasás, az irodalom jótékony hatásáról felhalmozott az emberiség, egyszerre átfordították tudatosan alkalmazott módszerré, gyógyító céllal, szándékolt hatáskiváltására. Jellegzetesen olyan tevékenységről van szó, melynek gyakorlata jóval régibb keletű, kialakultabb és sokrétűbb, mint az elmélete és a módszertani kidolgozottsága.
A biblioterápia alkalmazása egyáltalán azóta lehetséges, mióta az orvostudományban meghonosodott a kezelendő beteg lelki és fizikai egységének elválaszthatatlansága, mióta a „beteget” gyógyítják és nem a „betegséget”. E felfogás jegyében az orvosok a beteggel való mindennapos tevékenységben mindkét összetevőt kezdték számításba venni. A gyógyítás mesterei mindenekelőtt a beteg gyógyulásba vetett hitét, életkedvét igyekeztek megteremteni, azért, hogy önmaga is aktívan hozzájáruljon a gyógyulási folyamathoz. Az olvasás ezt elősegítő,értékes eszköz. A jól megválasztott könyv a beteg kérdéseire, kétségeire művészi értékű, meggyőző választ ad, ezzel a beteg személyiségére jelentős harmonizáló, kiegyensúlyozó, probléma- és feszültségoldó hatást tehet, új távlatokat nyithat meg számára.A feljegyzések szerint egy philadelphiai orvos 1815-ben meggyőzően érvelt az olvasás terápiai értéke mellett, egy társa 1833-ban pedig már a betegek kezelési programjának részeként alkalmazta. (Megjegyzendő, hogy minimális különbséggel, az 1850-es években már Magyarországon is létesítettek a betegek olvasási igényeit kielégítő kórházi könyvtárat, s a betegek olvastatásának szükségességéről igen figyelemre méltó cikkek jelentek meg.) Általában mindenütt pszichiátriai osztályokon honosodott meg elsődlegesen a biblioterápia, később kiterjedt más kórházi osztályokra, majd pedig más „zárt” intézményekre (szanatóriumok, értelmi fogyatékosok intézetei, öregeket gondozó intézmények, javító-nevelő intézetek, börtönök stb.). Ezt tükrözi az a definíció is, amely elsődleges jelentésében úgy határozza meg a biblioterápiát, mint „válogatott olvasmányanyag terápiás segédeszközként való felhasználása a gyógyászatban és a pszichiátriában”. Ez az elsőként kialakult, „klinikai” biblioterápiás ág kifejezetten a gyógyítás, a rehabilitáció szolgálatába állította a könyveket, az olvasást.
Idővel a biblioterápia kilépett a gyógyító vagy más zárt intézmények falai közül és más közösségekben is teret hódított. Alkalmazni kezdték teljesen „normális”, egészséges egyénekből álló csoportokban is, azzal a céllal, hogy a személyiség fejlődését elősegítsék, az önismeretet elmélyítsék, a mentális egészség megtartását erősítsék. Ez a „fejlesztő” biblioterápiás ág közintézményekben, iskolákban, könyvtárakban, klubokban honosodott meg, s az 1960-as években szinte mozgalomszerűen terjedt. Ennek a tágabb értelmű tevékenységnek a definíciója így szól: „a személyes problémák megoldásának segítése irányított olvasás és megbeszélés révén”. Segítségnyújtásról van elsősorban szó, mégpedig közvetett módon, az irodalmi műből kibontható hatás révén. Ám éppen attól „terápia”, a spontán olvasmányélménnyel szemben, hogy semmi nincs benne a véletlenre bízva. Beleavatkozunk a mű kiválasztásába, feldolgozásába, beépítésébe - hiszen szándékolt hatás elérésére törekszünk. Mintha csak vissza akarnánk térni az írásbeliség előtti időszakhoz: ezek a csoportos programok éppen úgy zajlanak, mint az egykori családi vagy faluközösségek beszélgetései, a csoport befolyásoló erejét ma is hozzá szeretnénk adni a történetek hatásához.
